Lehet-e hosszú ideig biztosítani üzenetek küldését távoli célpontok felé?

 

Kiemelt részletek a „METI International” által kezdeményezett internetes diszkusszióból.

 

2016. december végén és 2017 január elején rövid, de igen élénk vita zajlott az interneten, amelyet a METI International vezetői kezdeményeztek. A téma nemcsak a METI támogatói szempontjából érdekes, ezért az alábbiakban, tájékoztatásul, önkényesen összeválogatott, hosszabb részleteket közlünk a hozzászólásokból. A hozzászólók általában amerikaiak és különféle humán tudományok elismert művelői, a METI International Elnökségének, illetve Tanácsadó Testületének tagjai.

 

Az alapkérdést Jerome H. Barkow kanadai antropológus és szociológus professzor témaindító leveléből idézzük:

 

„Tegyük fel, hogy végülis kiküldjük üzeneteinket a csillagok felé, majd évtizedekkel, vagy évszázadokkal később megkapjuk a választ. Amennyire lehet megfejtjük a választ, majd mi küldünk üzenetet. Legalább negyven évvel később újabb válasz érkezik az ETI-től. A levelezés évszázadokon keresztül folytatódik, ezen belül nagyjából egy évszázadon belül kerülhet sor egy gondolatmenet teljes kifejtésére. Ebben az esetben ötszáz év múlva a METI International elismert, sikeres intézménnyé válik.”

   „Mi a leginkább kihívást jelentő gond ebben a történetben? Nyilván nem veszi figyelembe az interruptum sermonis, vagyis a megszakadt társalgás lehetőségét. A jövőre vonatkozó egyetlen bizonyosra vehető kijelentés ugyanis a hatalmas változások fellépésére vonatkozik. Ilyenek: a klímaváltozás, politikai változások, háborúk, gazdasági válságok, műszaki fejlődés és különösen a kultúra átalakulása. Végülis a jövő generációk valamelyike valószínűleg teljesen elveszti majd érdeklődését, vagy képességét, hogy részt vegyen egy nagyon lassú társalgásban, amelynek tartalma gyakran távolinak tűnik, vagy éppen triviálisnak, ha összevetik a sürgető napi problémáikkal. Az akkori fiatalok szintén harcolni fognak azért, hogy elismert, vagy legalábbis tisztelt helyet szerezzenek a társadalmi hierarchiában, ami gyakran azzal jár, hogy megkérdőjelezik az öregektől kapott bölcs tanácsokat. A METI esetében is várható, hogy létezésének okait minden új generáció erőteljesen kétségbe vonja majd. Vagyis, hogyan lehetne biztosítani a METI International több évszázados folyamatosságát?”

   „Ez a kérdés – amelyet most nem tudunk megválaszolni – nem kétségbeesett segélykiáltás, hanem kutatási program. Végső soron az emberiség bizonyos szervezetei elérték a hosszútávú stabilitást, és megőrizték eredeti céljaik bizonyos elemeit is. Kétféle szerveződés jut eszembe: intézmények és egész társadalmak, illetve kultúrák. Az előbbiek között találunk természetesen egyházakat, de néha vállalkozásokat is, amelyek hosszú ideig fennmaradnak. Ami az utóbbiakat illeti, ezek lehetnek etnikai csoportok, vagy politikai formációk, amelyek őrzik folyamatosságukat, bár közben fejlődnek is (néha csak a címke marad a régi, de a tartalom megváltozik).”

   „A kutatás során a munkát a sikeres folyamatosság, illetve a váratlan megszakadás tapasztalható eseteinek részletes tanulmányozásával kellene kezdeni, végül kísérleti megközelítés is kieszelhető.”

   „Fajunk úgy fejlődött, hogy sikeresen vegye fel a harcot a rövidtávú fenyegetettséggel, de rosszul reagálunk a hosszútávú veszélyekre. Lassan reagálunk például a környezeti katasztrófák általi fenyegetettségre, vagy a nukleáris hulladék évezredekig tartó biztonságos tárolásának problémájára. Azok a kutatások, amelyek célja az lenne, hogy hogyan lehet létrehozni az idő viharainak ellenálló, potenciálisan soká fennmaradó, és eredeti céljait követő szociális intézményeket, nemcsak a METI speciális céljai szempontjából szükségesek, hanem fajunk, sőt bolygónk biztonsága szempontjából is.”

 

Carl Devito   arizonai matematika professzor hozzászólásából (2016. dec. 28-án) az alábbiakat idézzük:

 

„Gregory Benford foglalkozik „Deep Time” című könyvében a nukleáris hulladéktemetők olyan megjelölésével, amely érthető a jövő generációk számára is. E helyek évezredekig veszélyesek maradhatnak, mialatt a nyelvek megváltoznak és társadalmak feltűnnek és eltűnnek. A probléma nem egyszerű.”

„El kell döntenünk, hogy siker esetén csak egyetlen üdvözletet küldünk az idegeneknek, vagy létre akarunk hozni egy hosszantartó csillagközi párbeszédet. Utóbbi esetben javaslom, hogy küldjünk feléjük mondjuk hetente egy-egy új üzenetet úgy, hogy mindegyik több és újabb információt tartalmaz rólunk. Felteszem (remélem), hogy az idegenek, felismerve egy igazi dialógus fizikai korlátait, hasonlóképpen cselekednének. Üzenetek sorozata, amelyek sűrűn követik egymást, alkalmas az érdeklődés fenntartására. Ez nem lesz egy hagyományos párbeszéd, inkább monológok sorozata, de valószínűleg ez a legtöbb, amit remélhetünk.”

 

Jerome Barkow újabb hozzászólásából ugyanezen a napon:

 

„Mellesleg a társalgás folyamatosságának kérdése összefügg a csillagközi utak lehetőségével is. Egy ’Noé bárkája’ típusú csillagközi űrhajó, amelyben útközben egyik csillagtól a másikig egymást váltják a generációk, egyszerre egy technikai lehetőség és egy science fiction árucikk. Az utóbbi témakörben tipikusan arról van szó, hogy hiba csúszik az információ és a célok átadásába a későbbi generációknak. Ez veszélybe sodorja az expedíció célját.”

 

A következőkben William Edmondson a számítógéptudományok angol professzora hosszabb hozzászólásából idézünk (dec. 29):

 

„Az üzenet (azaz egy értelmezhető mesterséges jel) lehet egy képsor is. Valószínűleg ezen az úton kellene elindulni. Másutt érveltem a „képeslap” megoldás mellett. Ez olyan lenne, mint egy üdülőhelyről összeállított, annak jelentékeny/emlékezetes/érdekes vonatkozásait bemutató képsorozat. A képeket jelsorozatokká kell alakítani, amelyek dekódolása egyszerű legyen, és korrekt, akármit is ábrázolnak. Az ETI tudja, hogy milyen elvárásai legyenek az üzenettel szemben, és ilyen értelmezéssel fogadja üzeneteinket. Így azután közös ismeretek alakulhatnak ki az ETI-vel.”

„Nem kell a szokásos beszélgetésre gondolni. Ha kapunk tőlük egy képet, akkor elküldhetjük a mienket. Ez elindítaná a dolgot. De ez nem beszélgetés. A témákat, amelyekről érdemes üzengetni, előre fel kell becsülni. Figyelembe kell venni a futási idő hosszát is az üzenet elküldésétől a beérkezésig.

   Felhasználom az alkalmat, hogy kiemeljem, hogy az üzenetek mindig az „Egyedül vagyunk?” kérdés egy-egy közbülső fázisára adnak választ. Tételezzük fel, hogy a kérdés fontos az emberiségnek és az idegen civilizációnak is (bárhol a Világegyetemben), de kerüljük el a csillagközi utazásokra vonatkozó utalásokat. A kérdések a szigorúan vett tudásra vonatkozzanak, ne pedig a „hódítás” (exploration) folyamatára (bár a Földön e kettő gyakran együtt haladt, de ez nem elkerülhetetlen).”

 

Alexander Rose  a „Long Now Foundation” ügyvezető igazgatója  2017. január 4-én szólt hozzá a vitához:

 

„Mi a Long Now csoportban nagyon érdekeltek vagyunk abban, hogy hogyan lehet információt eljuttatni távoli jövőbe, illetve, hogy mi tart fenn egy intézményt hosszú ideig. A nagyon régi vállalkozások többnyire szállodák, éttermek, bárok, sörözők stb., amelyeket családok tartanak fenn néha akár ezerötszáz évig. A legrégibb egyetemek mintegy ezer évesek, egyházak esetében a több ezer év sem ritka. Bizonyos hitvilágok még ennél is hosszabb múltra tekintenek vissza, közben vallássá váltak, mint a sintoizmus. De léteznek még ennél is régebbi történetek, mint például a 4000 évnél hosszabb ideje ismert Gilgames eposz. Nekem úgy tűnik, hogy a METI céljaira éppen ez az utóbbi kategória a legalkalmasabb: tekintsük a csillagközi kommunikációt mint egy történetet, amelynek fejezetei néhány évtizedenként/évszázadonként/évezredenként íródnak.”

   „Sok vita folyt már a nukleáris hulladék tárolásáról és a tárolóhelyek megjelöléséről. Mivel dolgoztam ezen a területen is, és meglátogattam szinte valamennyi tárolóhelyet, továbbá tárgyaltam a tárolással foglalkozó szakemberekkel és az OECD képviselőivel Párizsban, arra a következtetésre jutottam, hogy gyakorlatilag ez nem is probléma. Alapjában véve mindegyik nagy tárolóhely mérnöki szempontból jól van megalkotva, és nem jelent érdemleges veszélyt az emberiség jövőjére (pl. ha valamelyik megsérül, akkor néhány ember megbetegedhet, esetleg meghalhat, mielőtt realizálják a hibát, amit elkövettek). E probléma a közvéleményben jelentkezik elsősorban, a telephelyek vezetőinek, akikkel személyesen beszéltem, az a véleményük, hogy NEM KELL semmiféle módon megjelölni a nukleáris hulladékot. Bármilyen formában történik a megjelölés, ez csak felkelti a kíváncsiságot! Példaképp érdemes a Tut király sírjára elhelyezett „figyelmeztetések” következményeire gondolni.”

 

John Traphagan a hittudományok professzora (Austin, Texas) ugyancsak január 4-én szólt hozzá a vitához:

 

   „Van egy javaslatom. Ahelyett hogy megpróbálnánk ismertetni önmagunkat egy egyszerű üzenetben a földönkívüliekkel, talán aggodalmainkról kellene egy jelzést küldenünk. Az egyik dolog, ami mindig zavart a Voyager üzenetekben az az, hogy szörnyen elfogult, és nem ad igazán hű képet világunkról. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy továbbíthatunk-e magunkról olyan részletes információkat, amely a mi és ők között valószinűleg fennálló kulturális különbségek mellett érthető lenne a földönkívüliek számára. De van-e arra megoldás, hogy közöljük velük, hogy bajban vagyunk? Nem javaslom, hogy segélykiáltást küldjünk, csak egy egyszerű helyzetjelentést, hogy a dolgok nem túl kedvezően alakulnak minálunk, és a világunk veszélyben van. Mire a földönkívüliek megkapják az üzenetünket, és – ha ez egyáltalán lehetséges – eljönnek a Földre, talán semmi mást nem találnak, mint egy radioaktív, kopár és lakatlan bolygót. De legalább tudnák, hogy néhányan közülünk felismerték, hogy mit teszünk magunkkal.”

   „Úgy gondolom, hogy a nagy dolgok egyike, amely engem (és másokat is) vonz az asztrobiológia felé, nem más, mint az, hogy ez egy alapvetően optimista vállalkozás. Ha életünket más, új életformák keresésének szenteljük, akkor szükségképpen feltételezhető, hogy bizonyos mértékig bízunk fajunk jövőjében – különben miért foglalkoznánk ilyesmivel? Filozófusok ezt „transzcendentális előfeltételnek” nevezik – olyan nem bizonyítható feltevés, amelyhez ragaszkodnunk kell, ha bizonyos típusú aktivitással kívánunk foglalkozni. Az emberek – akár jó ez akár nem – olyan élőlények, akiknek szükségük van kezelhető kihívásokra. Szerény véleményem szerint ez az igazi oka annak, hogy a közvélemény érdeklődik az emberes űrexpedíciók iránt (bár tudom, hogy a „következő határ” retorikája veszélyeket is rejt magában). Egy igazán nyomasztó kép a jövőről Stephen Baxter „Manifold Time” című könyvében található, amely olyan civilizációkról szól, amelyek igen hosszú ideje fennállnak, és alapjában véve nincs már előttük kihívás. Ezt a könyvet éppen ezért az általam ismert leginkább lehangoló írásműnek találtam.”

 

                                       (válogatta és fordította  A.I.)

 

 

Megjegyzés: A Long Now Foundation (Hosszú Most Alapítvány) céljáról és tevékenységéről Almár Iván és Galántai Zoltán „Ha jövő akkor világűr” (Typotex 2007) című könyve IV/2 fejezetében van szó részletesebben.

 

Fel