Winston Churchill és a Földön kívüli élet

 

Lehet valami köze a XX. század egyik meghatározó szerepű politikusának, Anglia miniszterelnökének, a SETI témaköréhez? Meglepő a válasz, de igen. A Nature 2017. február 16.-án megjelent cikke lapján ismertetjük azt a nemrég előkerült esszét, amelyben Churchill a Földön kívüli élet problémájával kora tudományos színvonalán, ugyanakkor népszerűsítő stílusban foglalkozik.

   Churchillről csak kevesen tudják, hogy szenvedélyesen érdekelte a tudomány és a technika is. Már az 1920-as és 1930-as években mai kifejezéssel élve tudományos újságíróként küldözgette az újságoknak és folyóiratoknak esszéit az evolúcióról, a sejtekről, sőt 1931-ben például a fúziós energia felszabadításról is. Később, a második világháború idején, mint miniszterelnök maximálisan támogatta a radar kifejlesztését és Nagy Britannia nukleáris programját is. Ő volt az első miniszterelnök, aki „tudományos tanácsadót” (Frederick Lindemann fizikust) vett maga mellé.

   Mégis, mindezek ellenére, tavaly nagy meglepetést keltett, amikor a Missouri állambeli Churchill Múzeum igazgatója, Timothy Riley úr a Nature cikk szerzőjének, Mario Livio úrnak átadott egy Churchilltől származó, 11 oldalas, írógépen leírt cikket, amelynek címe „Egyedül vagyunk-e a Világmindenségben?”. Ezt feltehetőleg Churchill még 1939-ben írta a londoni News of the World újság számára (Európában ekkor már folyt a háború!) A cikket az 1950-es évek végefelé kissé átfogalmazta. Akkori kiadójának, Emery Revesnek a felesége az 1980-as években adta oda a kéziratot a már említett, amerikai Churchill múzeumnak. Ennek jelenlegi igazgatója, Riley úr véletlenül fedezte fel a Reves féle hagyatékban. Szerinte ezt az írást Churchill sohasem publikálta.

   A cikkben Churchill érvelése a jól ismert kopernikuszi elven (középszerűségi elven) alapul. E szerint mivel az Univerzum rendkívül nagy, nehéz feltételezni, hogy a Föld valami különlegesség. Megállapítja, hogy „mindenféle élőlénynek, amelyet ismerünk, szüksége van vízre”. (Ez ma is a Földön kívüli élet kutatásának egyik alapvető feltevése.) Más folyadékok sem zárhatók ki, mivel „semmisem jogosít fel jelenlegi tudásunkban egy ilyen feltételezésre”. Churchill hangsúlyozza, hogy a víz alapvető jelentőségű volt a földi élet megjelenésekor, nagyon gyakori a kozmoszban, továbbá kitűnő oldószer, amely fontos elemeket szállíthat a sejtekbe.  Churchill ezekután definiálja a „lakható zónát”: ez az a hely, ahol az élet fennmaradhat, mert a hőmérséklet „néhány fokos fagy és a víz forráspontja közé esik”. Foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy milyen bolygó tudja megtartani a légkörét. Magyarázza, hogy a meleg, tehát gyorsabban mozgó gázmolekulák visszatartásához nagy tömegű bolygóra van szükség. Arra a következtetésre jut, hogy a Naprendszerben a Földön kívül csak a Marson és a Vénuszon lehet élet (Ekkor még nem tudtak a Vénusz üvegházhatás okozta magas hőmérsékletéről).

   Ezekután áttér a csillagok világára. Megvizsgálja annak a valószínűségét, hogy más csillagoknak is vannak bolygói. Hivatkozik arra, hogy „a Nap csak egy csillag a Galaxisban, amely további sokezer millió csillagot tartalmaz”. Ennek ellenére – hivatkozva Jeans akkoriban divatos kozmogóniai elméletére – azt állítja, hogy „lehetséges, hogy Napunk kivételes, esetleg egyedülálló az Univerzumban”. A rá jellemző egészséges szkepticizmussal azonban hozzáteszi: „De ez csupán spekuláció, amely azon alapul, hogy a bolygok így (vagyis a Jeans által javasolt, de később megcáfolt módon A.I.) jöttek létre. Talán nem is így történt. Tudjuk, hogy milliónyi kettőscsillag létezik, és ha ezek létrejöhettek, akkor bolygórendszerek miért nem?” Hozzáteszi: „Nem vagyok elég öntelt ahhoz, hogy elhiggyem, hogy Napunk az egyetlen, amely bolygókkal rendelkezik.” Arra a következtetésre jut, hogy más csillagok bolygói között lesznek olyanok is, amelyek „éppen elég nagyok ahhoz, hogy megőrizzék a folyékony vizet a felszínükön, továbbá valamilyen légkört is”, egyesek pedig „éppen a megfelelő távolságban vannak csillaguktól ahhoz, hogy hőmérsékletük kellemes legyen”. Arra a következtetésre jut, hogy soha nem fogjuk megtudni, hogy az ilyen bolygókon „vannak-e élőlények, esetleg növények”.

   Churchill nagyobb lehetőségeket lát a Naprendszer kutatásában. „Egy napon, talán éppen a nem túl távoli jövőben, lehetségessé válik majd egy utazás a Holdra, vagy éppen a Vénuszra és a Marsra.”  (Érdekes és jellemző, hogy Churchill és kortársai akkor még nem is foglalkoztak automaták, vagy robotok lehetőségeivel az űrkutatásban, viszont a bolygók felkeresését ember vezette űrhajókkal már a közeljövőben elképzelhetőnek tartották. A.I.)  Az esszé úgy végződik, hogy Churchill először kifejti: „sok százezernyi ködben milliárdnyi csillag van, ezért annak esélye nagy, hogy rengeteg bolygónak kell lennie, ahol az élet jelenléte nem lehetetlen”. E szerint Churchill akkoriban már tudott Hubble eredményeiről, vagyis, hogy a „ködök” tulajdonképpen távoli csillagvárosok. Majd összefoglalva az elmondottakat világosan leszögezi véleményét: „Magam részéről nem vagyok annyira lenyűgözve civilizációnk sikereitől, hogy elhiggyem, hogy mi vagyunk az egyetlen hely a hatalmas univerzumban, ahol élő, gondolkodó lények élnek; ugyanúgy nem hiszem, hogy mi vagyunk annak a szellemi és fizikai fejlődésnek a csúcsai, amely ebben a kimeríthetetlen térben és időben valaha megjelent.”

   Tagadhatatlan, hogy a Churchill által 80 évvel ezelőtt felvetett gondolatok ma aktuálisabbak, mint valaha. A tudomány gyors fejlődése következtében sok mindent másképpen látunk, de az alapkérdés: „Egyedül vagyunk-e a Világmindenségben?” azóta is megválaszolatlan.

 

A Nature 542, 289-291 (2017. február 16) cikke alapján kivonatosan fordította Almár Iván