Az ember mint geológiai folyamat

 

Hargitai Henrik

 

Most, hogy a héten bejelentették: új kontinenst fedeztek fel – méghozzá a Földön, miféle meglepetéseket hozhatnak még a geológusok? Ha nem térben, akkor időben: a két legizgalmasabb geológiai korszak, a kezdet és (egyelőre) vég korszakát hiába keresnénk a hivatalos geológiai kortáblázatokban. A két kimaradt egység: a kortáblázat alján nem szereplő Káoszi, és a kortáblázat tetejéről hiányzó Antropocén. Előbbi a Föld geológiai megszületésének kora, utóbbi pedig az ember korát jelzi, mely ma már úgy látszik, kétségkívül fordulópont az élő bolygó, Gaia életében.

A két említett kor addig nyilván nem is kerül bele a tankönyvekbe, amíg a „társadalmi vita” zajlik róluk. A káoszi koncepciója 2010-ben született, az antropocén jelen vitája a kétezres évek óta tart, és csak egyre hevesebb.

Kezdjük az elején. Az idő mérésére geológiai időskálán, azaz millió, milliárd években, egy szabványosított nevezéktant használunk, melyet az iskolában is tanultunk: karbon, jura, kréta, stb. A beosztás hagyományos alapját az adja, hogy a rétegekben található ősmaradványok hol változnak meg jelentősen, hol vannak kihalások, illetve klímaváltozások. Ennek megfelelően ez az időskála a Föld bolygó történetéhez kötött. Más égitesteknek más a helyi történet, mások az elnevezések, mások a határok (és nem meglepő módon nem fossziliákon alapszanak). Az időnek univerzálisan koszakolt beosztása nincs.  A Föld történetének az eleje jelenleg hivatalosan a Hádészival kezdődik, melynek kezdetén megszületett a mai Föld–Hold rendszer. Bolygónknak azonban volt egy előtörténete is, egy ős-Föld, melynek romjain a mai Föld kialakult, ezt Tellusnak nevezik. A Tellus létezésének idejében gyakoriak voltak a becsapódások, a bolygók anyaga gyorsan gyarapodott a becsapódó testekből. Ezt a időt hívja Goldblatt et al. (2010) Káoszinak. A Káoszi utáni idő, a Hádészi a nagy becsapódások korában a Prométeuszi időszakkal zárulna. A Káoszi az első olyan javaslat egy az egész Naprendszerben alkalmazható terminusra, lévén, hogy ekkoriban az égitesteknek még hasonló volt a története.

A kortábla tetején a mi korunk áll. Ezek a táblázatok azt a hibás képzelet keltik, hogy korunk az utolsó kor, a végpont, és bár a jövőről nem tudhatunk semmi biztosat, a Föld történetének a lehetséges jövőképe a vázlatosan előrejelezhető – legalábbis egy olyan Föld története, melyen ember vagy más hasonló lény nem borítja föl a papírformát. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy legalább olyan hosszú jövője van a Föld történetének, mint amilyen hosszú a múltja.

Az Antropocén koncepciójának megszületése azt jelzi, hogy a geológusok úgy látják, az ember hatása már olyan mértékű, hogy az a geológiai rétegekben globálisan megjelenik, vagyis a távoli jövőben is egyértelműen azonosítható lesz. Nem pusztán régészeti leletekről van szó, hanem a geológiai környezet radikális átalakulásáról, mely a tengerfenéki üledékekben éppúgy jelen van, mint az Antarktisz jegében (ami persze geológiai skálán mérve már csak rövid ideig tartogatja ezeket a dokumentumait). A mából előrefelé tekintve még nyilván nem tudjuk, meddig tart ez a korszak: rövidke kitérő az élő bolygó egyensúlyi állapotából vagy meghatározója a Föld jövőjének. Egyelőre azonban még visszafelé tekintve is vita tárgya, hol húzódik a kezdőhatár. Az antropocén hatása legalább akkora, mintha újabb szuperkontinens jött volna létre: az élőlények úgy keverednek, mintha hegyláncok vagy óceánok nem is léteznének, miközben a nagytestű élőlények sorra kihalnak. Az erózió a mezőgazdasági tevékenység miatt anomálisan megnőtt.  A termesztett és invazív növények sorra veszik át a természetes növényzet helyét. A globális felmelegedés nyomai (a hőmérséklet és egyes légköri összetevők koncentrációjának növekedése) szintén megőrződnek az üledékekben. Az óceánok savassá váltak. Az atomrobbantásokban keletkezett radioaktív izótópok globálisan korrelálható réteget képeznek.

David Grinspoon most megjelent könyve szerint azonban még ez a hatás sem elég ahhoz, hogy az emberiséget értelmes fajnak nevezhessék valamiféle idegenek. Olyan ez, mint amikor egy egyedül hagyott baba szabadon fedezheti fel a nappaliban, hogy már mire képes. Az emberiség akkor lesz igazán értelmes faj, ha már nem csak megváltoztatni tudja környezetét, hanem tettei következményeivel is tisztában van, és ennek megfelelően cselekszik. A Föld túl komplex rendszer ahhoz, hogy működésünk melléktermékeinek hatását pontosan modellezni tudjuk és a társadalom és technológia is előrejelezhetetlen ahhoz, hogy tudnánk, miféle hatásunk lesz akár 10 vagy 100 év múlva. Tapasztalatunk sincs: mindez most történik először. A jelen politikája épphogy kiengedi a gyeplőt a kezünkből, amikor pedig végre felismertük és már legalább kicsit tudnánk is ellenőrizni tevékenységünk következményeit.

Hatásunk már kétségtelenül kitörölhetetlen a földtörténeti rétegekből és most csak remélhetjük, az utánunk jövők nem a neokáoszi nevet adják az antropocént követő kornak.